Szabó Lőrinc: Különbéke

Ha tudtam volna régen, amit

ma már tudok,

ha tudtam volna, hogy az élet

milyen mocsok,

nem fütyörésznék most az uccán ilyen vigan: valószínűleg felkötöttem volna magam.

Régen, mint az álmok tékozló más fiai, azt hittem, lehet a világon segíteni,

azt hittem, szép szó vagy erőszak ér valamit s az élet, ha sokan akarjuk, megváltozik.

Minden szörnyűbb, mint hittem akkor, fiatalon, de, hálistennek, egyre csökken az undorom,

egyre jobban bírom az évek förtelmeit, és az idő és a közöny már fertőtlenít.

Mert fátylát sorra dobta minden, egymásután, s harminchárom évem ma átlát minden szitán:

látom, sokkal több a mocsok, mint az ifjukor sejteni bírta volna bennem valamikor,

látom, milyen rútúl becsapják a baleket, s hogy a balek azért balek, mert mást nem tehet,

s hogy az ész az érdek rimája, és hogy magát sugaras hőssé a bitang is hogy költi át,

s ha van is, kézen-közön elvész az ideál, és hogy nem hozhat egyetértést, csak a halál, –

s mert mindez mégcsak nem is aljas, nem szomorú, s minden dolgok apja valóban a háború:

úgy nézem, elszánt nyugalommal, az életet, mint reménytelen lepratábort vagy harcteret.

Ha egyszerre tudok meg mindent, hogy itt mi van, egész biztosan felkötöttem volna magam.

De valamit a sors, úgy látszik, akart velem: megmutatott mindent, de lassan, türelmesen:

különbékét ezért kötöttem a semmivel, ezért van, hogy csinálom, amit csinálni kell,

ezért becsülök úgy egy-egy jó pillanatot, ezért van, hogy a háborúban verset  írok

s a leprások közt fütyörészek

és nevetek

s egyre jobban kezdem szeretni a gyerekeket.

(A megszűnt multiply-oldalamról. 2007.05.23.)