- Na, gyere - mondta Tupakka -, megmutatom.
Végigmentünk egy rőzsekerítéssel szegett dombocskán, a
kerítés mögött almafák és egy hatalmas fehércseresnyefa. A
fehércseresnyefán volt egy sárgarigófészek. Fehérre meszelt, kétszárnyú
léckapu nyílt a rőzsekerítésben. Tupakka kinyitotta. A téglával
átabotában kirakott, foghíjas járdán megindultunk egy jó vaskos, sárgára
festett falú ház felé. A vastag falba épített erős ajtó barátságosan
hívogatott, de Tupakka továbbterelt a gazdasági udvarra. Innen lehetett
egy falépcsőn fölmenni a padlásra. Akkor hát a padláson lesz - gondoltam
-, és kopogtam fölfelé Tupakka után.
Odafönn egy lelakatolt ajtó őrizte a vastag falú ház
padlását, vele szemben az istálló tetőtere, dugig szénával. Vártam, hogy
előhalássza buggyos nadrágja valamelyik rejtélyes zsebéből a
tekintélyes lakatkulcsot. De nem, a szénapadlás felé terelt.
Átböcölléztünk a süppedős szénatengeren. Az istálló homlokfalánál
Tupakka szétkotorta a szénát.
Ott volt.
Akkorka, mint egy gyalogszék, de amúgy igen
tekintélyes. Fényes rézcsövek tekergőztek benne, izmos dugattyúk jártak
föl-alá, kicsiny pörgettyű, színes propellerek forogtak rajta, sisegtek a
hajtószíjak, láncáttételek, lendkerekek. Helyre kis masina volt.
- Na, ez az - mondta Tupakka. - Ez a manógyár.
Már éppen kezdtem értetlenül nézni, amikor
csissz-csessz, nyiköri-nyekeri, kinyílt a gépezet végén egy ajtócska -
olyanforma, mint a kakukkos óráé -, és tömött aktatáskával a hóna alatt
kisétált rajta egy vigyori manócska.
- Buff-buff. Huhu - mondta, és gyors léptekkel eltűnt egy rejtett szénaalagútban.
Azon tűnődtem, hogy most ez köszönt vagy ijesztgetett, amikor Tupakka újra megszólalt.
- Ez azért van, mert süt a nap.
- Mi van azért?
- Hogy vigyori.
- Mert ha nem süt?
- Akkor ajaj. Meg hajaj. Mert csendes esőben mélabús
manócskák születnek, viharban mérgesek, szélben érdesek, zivatarban
kotnyelesek, éjjel titokzatosak, holdvilágoson bölcsek, viharoson
rosszmájúak, akkor meg, amikor a Rohadtsarok felől jön a rossz idő,
rontó-bontók.
- És mi lesz velük?
- Mi lenne?! Szétszélednek a világban, odaszegődnek
egy-egy emberhez és vigyorogatnak, mélabúznak, mérgelnek, érdelnek,
kotnyeleznek, titokzálnak, bölcseznek, rosszmájúlnak, rontanak-bontanak.
Minden embernek jut belőlük. Olyiknak nem is egy. Jaj annak, akinek
három rontó-bontója van.
Ijedten tekergettem a nyakam.
- Nekem is van?
Tupakka göcögve nevetett.
- Éppen négy.
Gyorsan a hátam mögé néztem. Na, de oda aztán
nézhettem. Mert tudtam, anélkül is hogy Tupakka mondta volna, a
manócskák, amint átmennek a szénaalagúton, láthatatlanok lesznek.
Forgott az agyam, mint a motolla. Jöttek sorra a
mérgeim, az érdeim, a mélabúim, rontásaim-bontásaim. Hahó, de azért
jókedvem is volt! S lehet, hogy bölcsen döntöttem néha-néha? Milyen
manóim lehetnek?
Na, sebaj, gondoltam, megkérdezem Tupakkát. De akkor
már se Tupakka, se manógyár. Egyedül álltam ott, térdig szénában.
Visszakecmeregtem a lépcsőig, és kopp-kopp, lejöttem. S odalenn a földön
nagy tanácstalanságomban elénekeltem:
acan kamurró allabána
aszisz szenajja obbali
papája és mamája
Olyan, mintha álomban járna az ember. Az ég tündérszoknyakék.
Neked vajon milyen manód van?
(A megszűnt multiply-oldalamról. 2007.06.05.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése